A reggeli megemlékező
szertartás a zetelaki, Katolikus templom, egyik kis mellékhelységében
kezdődött. Megérkezésünkkor még az idő is gyászolt és csöndesen könnyezett. A
kis templomi helységbe belépve, a gyász gombócot formált torkomban. Szótlanul
foglaltunk helyet a megemlékezésre összesereglett emberek között. Rengetegen
gyűltek egybe. A helységbe már egyesek nem is fértek be.
A szertartást két egyházfi vezényelte. Számomra,
ez a szertartás egyszerűségével lett nagyszerű, megható, és csodálatos. Szem
szárazon nem maradt. A szívek belül zokogtak. A szertartás kezdetétől a végéig,
lelki szemeim előtt lebegett Barnika, fehér ruhában, és széles vigyorral az
arcán. Előttem már –már pimaszul vigyorgott. Boldog volt! Ez a látvány még
erősebben hatott lelkemre, de ugyanakkor vigasztalt is, mert boldognak láttam!
Ilyen volt és látom, nem változott!
Szertartás végén, kilépve a templom ajtaján (nagy
meglepetésünkre) gyönyörű pelyhekben hullt a hó. Még a levegő hőmérséklete is kellemes
volt.
Kimentünk a sírhoz, leróni a tiszteletünket.
Némán álltunk
sírod felett, zokogva.
Lassan elszivárgott a tömeg. A szokás tovább
szólította az embereket. A szülőket a gyászolók megvendégelésére. Akinek dolga
volt, dolga végeztére.
A szülői házhoz érve, már
nagy sürgés-forgás fogadott. Emberek jöttek csoportosan, és vetésforgóba adták
át másoknak a helyet. Mindenki, csendben ráemlékezett. Ismét előkerültek az 1
évvel ezelőtti utolsó percek.
Egy fotelban ülve, némán, a gyász fátylába
burkolódzva, távolról figyeltem, a szomszéd szobából kiszűrődő emlékeket.
Igyekeztem láthatatlanná válni.
Figyelve az embereket, nem messze a mellettem lévő
ágyra, menyasszonya, Edina és hozzátartozói ültek. A frissen összerendezett
albumokban, Barnival közösen készült fotóikat nézegette.
Ő tudja,
hogy szerelme vele van!
Tudom, hogy
érzi most is, csak a határ a fizikai lét és a másik sík közt, hatalmas, sötét, szakadék.
Amint végignézték a fotókat, már a vidám percek
emlékeinek mosolya is megjelent az arcokon. Ekkor, hírtelen, erősödni kezdett
bennem egy ismerős érzés. Éreztem, Barni jelenlétét. Közben szedelőzködni
kezdett Edina, és hozzátartozói. Az érzés, és a hang egyre kínosabban erősödött
bennem. Ismétlődött; - Mond el!- El kell mondanod neki! …..Vitázni próbáltam
vele. Védekezni, hogy;
- Ugyan, hogy, és mit mondjak most, így 1 év után?
Csak felzaklatom. Hülyének fog nézni! De csak nem hagyott békén, és tovább
hajtott!
- Mindjárt elmegy. El kell mondanod!
Megadtam magam.
- Ha TE akarod?!
Megvártam illedelmesen, amíg elköszön a háziaktól,
és a folyósón utána szóltam, nevén szólítva;
-
Edina, egy pillanatra,
légy szíves.
Furán nézett rám. A tekintete hideg, és már-már
elutasító volt. Mint aki megvet. Nem hagytam ennyibe. Belekezdtem.
- Ne haragudj, el kell
mondanom neked valamit. Barni üzenni akart neked, de téged nem ismertelek. Én a
mi rokon Edinánkat ismerem, pedig Ő rád gondolt. Nem tudtam akkor (*). Csak
később értettem meg, hogy rólad van szó. De minden, amit tudnod kell, ott bent
a szívedben tudod!
Az addigi hideg tekintetű szempár, a fájdalom
könnyeivel telt meg.
Némán távozott.
Kimentem levegőzni. A fájdalom, és emlékek könnyei
egy ideig nem engedték látni az arcokat. Lelkem ismét feldúlttá vált, az erőm
elhagyott.
Ismét elöntöttek az egy évvel azelőtti érzelmi
viharok. Ugyanakkor, elégedetlenséget érzékeltem. Barni nem épp ÍGY szerette
volna átadni az üzenetet!
Jeleztem, tőlem ennyi tellett, és ez így van jól.
Fölöslegesek a szavak, és hasztalanok, mert ezen már nem változtathatok. Mint
ahogy akkor sem tudtam, amikor temetése után még egy napot, egy utolsó napot,
fizikai testben érzékelhetett. Engem használhatott.
Az utolsó nap emléke (*)
2011.03.18 szombat este /Barni temetési szertartása után/.
Kis laptopom fura hangot hallatott, mintha
beszélni próbálna. Addig ilyet soha nem tett. Ekkor elviselhetetlen fájdalom
hasított bele a bal halántékomba, és a jobb lábszáramba. Értettem. Barni volt
ott. Bár látni nem láthattam, éreztem. Szóltam neki, hogy így nem segíthetek,
de van annyira okos, hogy kitalál valamit. Szívesen segítek, amiben tudok!!!
Éreztem a
feldúlt energiát.
Kértem nyugodjon le! Tanácsoltam, találja meg a
lelki békéjét, mert ez nem vezet jóra, tudom.
Fáradt lettem.
Szóltam, próbáljon meg álmokon keresztül
kommunikálni, mert én úgy jobban értem. Éreztem, hogy ért, és azt is, hogy még ott
van velem a szobámban.
Leoltottam a lámpát. Mély álomba merültem.
Reggel 7.30 kor kipattantak a szemeim, a következő
gondolatokkal;
- Beszélnem kell Edinával
(furcsálltam is, miért a keresztlányommal, Edinával ?), Ferivel, Izoldával és
Hunorral.
A gondolatok olyan erővel, és energiával tódultak
a fejembe, hogy nem is emlékszem már mit is akartam. Azt éreztem viszont, hogy
igyekeznem kell, mert fogy az időm! Közben folyamatosan olyan energiát éreztem,
mint aki egy nap alatt akarja megváltani a világot, mert holnap már a nap nem
kel fel.
Ez az utolsó napom.
Egyfolytában ez az érzés gyötört. Közben otthoni
röplátogatásom utolsó napja volt, mivel épp készültem vissza, Pestre.
Vasárnap délelőtt, templomba igyekeztem. Az érzés csak
nem hagyott alább, és tovább kínzott. Hajtott egy ösztönös erő, hogy írjak. A
gépemtől alig bírtam elválni, majdnem lekéstem a templomozást. Templom után végleg
búcsúzni kezdtem a barátnőmtől. Éreztem nem mondhatom ki azt, amit valójában
érzek, átélek, mert nem tehetem. De ő hamar megértett, és nyugtatott.
Már erre az időre valóban lelki kínokat éltem meg.
Az érzés nem szűnt, sőt, ellenkezőleg, felerősödött. Egyre erősebben éreztem,
hogy nem fogok célba érni. Próbáltam magamat menteni, miközben spirituális
kapaszkodókat, fogantyúkat kerestem. Írtam.
Kapaszkodtam az életemért.
Az érzés gyötört. Nem értettem, csak éreztem
harcolnom kell önmagamért. Még láthassam a családomat, a gyerekeimet. Közben
búcsúleveleket írtam azoknak, akiknek éreztem, hogy jeleznem kell. A gépemen
folyamatosan leveleket írtam. Írnom kellett. Éreztem, mindent meg kell tennem
az életemért.
Az idő, olyan gyorsan rohant, amit már rég nem.
Pillanatok alatt eljött az este. Mennem kellett a
buszhoz.
A kísértés még
mindig nem hagyott alább.
Az utolsó percben, a buszmegállóban, észbe kaptam,
hogy a kabala sálamat (elhunyt Édesapámét) otthon felejtettem, a szülői házban.
Édesanyám velem volt kint a megállóba, s bár őt nem avattam be lelki harcomba,
azt azért közöltem, hogy a sálamat otthagytam.
Átgondoltam, átértékeltem a helyzetet. Elkértem az
Édesanyám sálját. Az is jó lesz. Ezzel a viharos lelki állapottal búcsúztunk el,
és szálltam fel a Pestre tartó buszra.
Rengeteg utas volt, közöttük keresztlányom, és
öcsém is. Egy ismerős nő mellé szólt a helyem.
Még meg se szusszantam, amikor ez a hölgy, aki
nagy szóbőséggel megáldott, folyamatosan beszélni kezdett hozzám. Mesélni kezdte
pesti kalandjait. Hiába szerettem volna egy pici lelki nyugalmat, még nem jött
el az ideje. A legelső pihenőig folyamatosan mesélte a halálfélelmét,
kalandjait.
Na, gondoltam, most itt is a halál az utastársam! Akkor
már nekem tényleg annyi. Beletörődve hallgattam történeteit, és már semmi nem
érdekelt.
Mikor megálltunk az első pihenőnél, egy
kellemetlen, tudatlanságig részeg utassal a hátam mögött, csak annyit
sóhajtottam; -
Nem lehetne itt felejteni?
Aztán leszálltam. Beletörődve csöppet sem
izgalommentes utamba, egy az Édesanyámtól elkóborolt kutyushoz hasonló kóborral
vigasztalódtam. Megosztottam vele ennivalómat. Nekem, mind, úgy sem kell. Neki,
viszont, senki nem adott a rengeteg, táplálkozó fiatal utas közül.
Vége lett a pihenő időnek, és az utasok kezdtek
visszaszivárogni a buszra. Kellemetlen utasunk fizetés nélkül távozott a pihenő
hely kávézójából, amiért a tulajdonos a buszsofőrnek panaszt tett. A
sofőr, a kellemetlenkedő utasunkat letessékelte a buszról, de gondoskodott
róla. Így megváltunk tőle.
A pihenő helyet elhagyva, a gyötrő halálérzés
megszakadt. Elmaradt. Ott hagytam el, valahol, azon a helyen. Hatásköre
megszűnt. Lelkileg felszabadultan folytathattam utam.
Kolozsváron kiürült a busz. A sok diák leszállt,
és maradt elég hely ahhoz, hogy más helyre ülve, egymagam lehessek, a
gondolataimmal.
Így már minden kellemetlen, és kényelmetlen helyzet/érzés
megszűnt.
Pestre érve, kipihentem magam. Volt elég időm
átgondolni, kielemezni a történteket. Mikor már kitisztultam, és érzelmileg befolyásmentessé
váltam, akkor értettem meg, az EGÉSZ lényegét!
Eddig nem volt ilyen jellegű, intenzív élményben
részem. Hasonlót éltem át, de annak nem volt köze a halálfélelemhez. Nem
ismertem, nem tudtam, mi is történik velem. Mi zajlik le bennem, körülöttem.
Most már tudom!
Amikor Barninak felajánlottam, hogy segítek, azt
nem tudhattuk egyikünk sem, hogy ehhez a segítséghez több ismeret kell részemről
is, és részéről is. Ő, szegénykém próbálkozott velem megértetni a saját
dolgait, de az én emlékeimen, ismereteimen keresztül ez a kapcsolat nem
működhetett. Azaz, csak így működhetett. Nagyon sok mindent nem tudhattam róla,
úgy ahogy ő sem rólam.
Nem voltunk kompatibilisek.
Az én emlékeim nem az ő emlékei! Az én ismereteim,
nem az övéi! Viszont én voltam fogékony a jelenlétére. Ezen csúszott el a
kommunikációnk. Én a keresztlányomat, Edinát
ismerem, ő viszont a szerelmével akart beszélni, üzenni, aki szintén Edina! A
többi értelmet nyert, de befejezetlen lett. Most értettem meg, hogy Barni
olyasmiket érzékelt a másik síkon, amit velünk tudatni akart! Volt rá egy nap
lehetősége. De ez nem volt lehetséges, ilyen módon.
Szigorúak a
szabályok, lét és nemlét között… és a határán is!!!
Ahogy lenn, úgy fenn, és fordítva.
Én, az Ő
Edináját nem ismertem.
Segíteni akartam neki, de magam sem tudtam milyen
útón- módon. Csak annyit akartam, hogy minden áron segítsek!
Senki nem tudja ép ésszel elfogadni, és bevenni, hogy egy
fiatal 21 éves, életerős, célokkal teli, sikeres, energikus fiatal, ilyen
tragikus hírtelenséggel, új élete szakaszának kapujából kell távozzon!
MIÉRT?
Ez nem
helyes! Nem normális. Értelmetlen!
Ezért
is segítettem.
Megértettem, hogy az utolsó nap érzete, az Övé
volt. Az Ő, utolsó napja... ha, lehetett volna!
A tettre készsége, az a hatalmas erejű energia is
az övé volt, ami bennem tombolt!
De az utolsó nap félelme, az életösztönömet
beindította. Ez gyűrte le, zavarta meg azt, amit Ő akart, vagy próbált
értésemre adni.
Ő sem, és
én sem voltunk ezekkel a helyzetekkel, SZABÁLYOKKAL tisztában.
De, most, egy év után, ki kellett mondjam a
szerelmének, amit akkor átéltem, és megértettem.
Az én lelki harcom mind semmis ahhoz képest, amit ŐK
átélnek.
EGYIK ezen a síkon, MÁSIK a másikon,… de mégis EGYÜTT!!!