LILIOM MÓKUS ÉS A TITOKZATOS HANG MESÉJE
Egyszer volt, hol nem, éldegélt egy kis mókuslány. Úgy hívták Liliom. Mint minden más mókus, ő is keresgélni kezdte helyét a kis világában. A kamaszkor nagyon kezdeti szakaszánál tartó, kissé kacska lábú, kisiskolás volt. Kacskaságát a bölcs doki bagollyal is próbálták kigyógyíttatni, de a bagoly kimondta rá az ítéletet;
- Nem biztos, hogy használni tudja kacska lábát. Vigyázzanak, minél kevesebbet használja.
Sokan bántották kacskaságáért. Nem volt tökéletes, sem szép. Nagyon magányosnak érezte magát. Azonban, szíve nem nyugodott ebbe. Csak arra vágyott, hogy társainak szemében ugyan olyan tökéletes legyen, mint amilyennek őket látta. Szeretetre és közösségre vágyott. Magányos perceiben sírdogált. Lelki fájdalmait kedvenc helyein, a fáknak panaszolta el.
Egyik, ilyen kimerítő nap utáni este, kis odújukban, mély álomba merült. Csodálatos álma volt. Álmában, egy gyönyörű helyen állt. Egy vízesés mellett, egy vékony földnyelven egyensúlyozott, hogy nehogy a vízbe pottyanjon. Körülötte buja, dús, makkfák és tiszta, friss volt a levegő. A nap, csak egy keskeny sugárba tudott áthatolni a sűrű lombok között. Amint ott egyensúlyozott, a lezúduló, tóvá duzzadt víz, partszegély jobb oldalán, a semmiből megszólalt egy kellemesen lágy hang.
- TELJESÍTEM 3 KÍVÁNSÁGODAT!
Maga köré nézett. Senkit nem látott a közelben. Csakis neki szólhat - gondolta.
- A kívánságomat?- kérdezte kétkedve, miközben keresgélte a hang forrását. Agya lázasan kavargott, hogy három kívánságba mit préselhet össze, hiszen neki rengeteg kívánni valója van.
- TELJESÍTEM 3 KÍVÁNSÁGODAT! – ismételte önmagát a hang.
Káosszá és hatalmassá nőtt a fejében feltóduló vágyak gondolatorkánja, de érezte, nincs alku. Csak három. Csak olyan három, ami nagyon hiányzik, nagyon fontos és nagy szüksége van rá.
- Hát, jó- törődött bele, hangosan válaszolva.
Akkor :
1. Legyek szép
2. Ne legyek kacska, hanem legyek olyan tökéletes, mint azok, akik csúfolnak
3. Legyeeeek... énekes mókus.... igen, hogy azok, akik lenéztek, megvetettek, mind felnézhessenek rám, és tisztelhessenek engem!
A hang nem szólt többet!
Lassan kivirradt és Liliom felébredt. Várta az iskola. Egész nap az álom körül járt az esze. Nem szólt senkinek, nehogy még jobban kinevessék. Ez maradt az ő kis titka.
Teltek - múltak a napok, a hetek. Már el is felejtette az álombeli kívánságokat és a hangot is.
Egy nap, nagymamája, meglepetéssel várta haza az iskolából. Mivel tudta, hogy unokája zsigerében a ritmus tombol, segíteni akart.
- Kis Liliom, milyen zenét szeretsz? - meglepte nagyi kérdése, de hát a válasz már rég kész volt, csak a kérdés érte váratlanul.
- Hát... nagyon szeretem a pacsirta hangját, de tudom, hogy nekem nincs olyan.
Nagyit meglepte a válasz, hiszen ő egy hegedűre gondolt. Próbálkozott az ötletével, hátha unokája azt is szereti. De, a válasz egy óriási és határozott kiáltásként tőrt fel.
- Na, AZT már NEeeeeM!!!
Kissé csalódottan, de Nagyi nem hagyta ennyibe a dolgot, mert amit eltervezett, annak meg is kell valósulnia. Tudta már, megértette, hogy unokája, miért fakadt ki. Ostobának érezte magát. Rádöbbent, a hegedű ötlet a saját kis beteljesületlen vágya volt. Tovább faggatózva kiderítette, hogy valójában, Liliom is egy hangszerre gondolt. A zongorára. Na, de az nem egy kis darab! Így egyezkedni kezdtek. Végül megegyeztek egy gitárban. A nagyika vesz neki, a sok makkgyűjtés és diótörés árából egy szép gitárt.
El is mentek kettecskén, a hangszeres Fakopáncs bácsihoz és megvették. Az unokája boldogsága mindennél fontosabb volt számára!
Közben, délután, a munkából hazaérve, mókus apa is szembesült a tényekkel. Mókus apcinak a horgászat volt a hobbija, de ő is imádta a zenét és az énekelgetést. Nem volt semmi jónak elrontója. De nagyon nem tetszett, hogy csak úgy, ukk-mukk-fukk, akármilyen hangszert vásároltak nagyiék!
- Nehogy már, elkapkodjon bárki a családból, egy ilyen, fontos döntést! - zsörtölődött fontoskodva.
Volt neki egy nagyszerű horgász haverja, Pacsirta bácsi, aki történetesen, egy zenetanár. Megkérte őt, nézze meg alaposan a hangszert, és mondjon véleményt.
- Hát a lehető legrosszabb gitárt vették - hangzott a rövid, szakértői vélemény. A hangszer nem volt megfelelő. De, honnan is tudhatta volna ezt nagyika, hisz ő csak jót akart?! Így, Pacsirta bácsi visszavitte Fakopáncs bácsihoz a hangszert és kicserélte egy varázslatosan zengő, piros színű gitárra.
- Ezaz, ez már szebben szól - nyugtázta Pacsirta bácsi.
Elkezdődtek az oktatások. Liliom tanult is lelkesen és az iskolában is nagy hasznát vette. Azt azonban utólag tudta meg, hogy Nagyika egy titokzatos, tündérmókus volt. Az a csodálatos tündérmókus, aki elindította őt, vágyai, beteljesítő útjára.
Ahogy haladt tovább az idő kereke, Liliomból középiskolás tanuló cseperedett. A gimibe, ahova ment, épp egy zenekar volt alakulóba. Az alapító Darumadár, ismerte Liliomot. Tudta, milyen lelkes volt az általánosban. Felkérte, legyen a csapatuk tagja.
Így kezdődött, Liliom zenész pályafutása és teljesedett be, egyik nagy-nagy álombeli kívánsága.
A zene szárnyán ágról-ágra, fáról-fára ugrált és zenész barátaival beénekelte a környék erdeit. Fáradhatatlanok és lelkesek voltak.
Az erdő lakói is elismerően nyilatkoztak.
- A vérükben is zene folyik! -
Megszerették, tisztelték és elismerték őket a nagy, madárzenekarok is. Ők pedig tisztelték a nagyokat és igyekeztek jó tanulóként, szakmájukat eltanulni tőlük.
Akik addig Liliomot megvetették, most már tisztelni és szeretni kezdték. Nagyon sokan keresték már a barátságát. Érezte, lelke kezdi visszanyerni békés egyensúlyát.
Boldog volt.
Így teljesedett be, Liliom, másik nagy álombeli kívánsága.
Sok víz folyt le a patakokon, folyókon, miközben Liliom csinos, felnőtt mókussá fejlődött. A zenész életet elhagyta, mert szíve választás elé állította. No, meg a szülők aggodalmai. Értette, és ismerte, - A tücsök és hangya - meséjét. Ő nem akart a tücsök sorsára jutni! Viszont tücsökhangyaként még élhetett egy kevés ideig. Azonban élete irányt és erdőt váltott. Más utat választva, egy teljesen ismeretlen erdőben, új kihívást tűzött, célként, maga elé.
Küzdelmes kezdettel, harcias őszinteséggel, ha nehezen és kerülő utakon is, de elérte a kitűzött célokat.
Egyik alkalommal, amikor már lazíthatott, eszébe jutott a három kívánsága. Átgondolta addigi útját és hiányérzete támadt.
- Még egy kívánság hátra van- morfondírozva tette helyre a múltat.
Mikor az ismeretlen élet forgatagában egy kis csendes, otthonos, és jó rejtekhelyre lelt, azon kapta magát, hogy épp a harmadik kívánságon dolgozik.
Nem tudatosan, csak úgy tudat alatt. Nem volt egyszerű és közben sok makknyi idő telt is el, de keményen dolgozott. Ugri-Bugri oktató lett.
Megdöntött minden orvosi diagnózist, amit életén át, rákényszerítettnek érzett. Tudta jól, mit bír el, és mit nem.
Így, pár év alatt, az utolsó kívánsága is beteljesedett.
Önfeledten örült, és boldog volt, mert bebizonyíthatta, elsősorban magának, aztán szűk környezetének;
- Nem minden "Szent", amit az orvosok huhognak! Mindenki, saját maga érzi és tudja, mit bír el és mit nem. A bagoly huhoghat, de ő is téved!
A kívánságoknak, ezennel, vége lett.
Az élete haladt a maga medrében, közben családja és mókuskái lettek. Nem feledte el, amin keresztül ment. Tudta, amit tapasztalt az - az élete nagy leckéje. Azért kell tudnia, hogy mókuskáinak ezt a tapasztalatát átadhassa. Csodásan érezte magát.
- A csoda létezik, és belülről fakad, mint a szeretet! - mosolygott magában.
Egyik nap, ami nem tűnt annyira csodásnak, fel-alá járkált odújuk éléskamrájában és már-már elkeseredve töprengett a mindennapi terhek, feladatok megoldásán, amikor... egyszer csak…. valami nagyon fura érzése támadt. Az éléskamra fal-redői összemosódtak, közben lelki szemei előtt megjelent a rég nem látott vízesés képe.
Úgy érezte, mintha egy titokzatos erő húzná le.
- Ez nem véletlen! - tőrt ki belőle a felismerés.
Megállt és teljes lényével figyelt, az ÉRZÉSRE. Az agya lázasan kavarogni kezdett. Az nem esett jól. Rosszullét kerülgette.
- Nem jó jel! - motyogta szédelegve.
Bement a tágasabb odúrészbe és mélyeket lélegzett. Igyekezett hevesen dobogó szívét és lázasan, már-már szédüléssé fajuló gondolatait, lecsendesíteni. Behunyta szemeit és lassan, de biztosan haladt a csend - mélye - felé. ÖNMAGÁBA.
Egy pillanatra ismét a gyerekkori vízesés jelent meg. Nem értette mit keres ismét ott, hisz már régen volt. De, ott volt. Ezt követve, amilyen gyorsan a kép bevillant, épp olyan gyorsan és hirtelen, egy mély, hömpölygő, kanyargó, zavaros vízbe került, ami sodorta, vitte magával.
Gyerekkori árvíz élménye óta irtózott ettől a képtől. Nem értette az egészet! Ismét félni kezdett.
Esze és szíve, hevesen ellenkezett. Igyekezett úrrá lenni a pánikon és csak követni az érzelmi kavalkáddal járó, hömpölygő erőt. Kívülállóként próbálta megfigyelni, mit akar mindez jelenteni.
Elemezni kezdte.
Agyában, sorra kattantak be az öreg bölcs mondások, a képi értelmezések, amiket magába "szívott" az évek során.
• Zavaros, hömpölygő víz = Élet útja, forgataga. Hatalmas ERŐ és kavalkád. Folyékony Erő-Energia.
• Mi történik a hömpölygő, zavaros vízzel egy idő után? Mély mederbe terelődik, lecsillapodik. Leülepedik a kosz és meg(le)tisztul a víz.
• Tiszta lesz a zavaros kavalkád és felszínre kerül az átláthatatlan iszapba merült, rejtett kincs.
• Az élet útja sosem sima!
• Élet útja a lélek útja!
• Élet útja kavicsokkal van kirakva!
• Miért kell a vízbe a kavics? - hogy letisztuljon a víz.
Közben egy mederbe került, de ösztönei azt súgták, nézzen tovább, a folyás irányába! Ekkor vette csak észre, hogy tőle, nem is olyan messze, a földnek vége. Eltűnik a víz, valahol a mélybe.
- Ott kezdődik a vízesés!- hasított belé a felismerés. Ismét elfogta a pánik. Szíve hevesen vert és ...... kizökkent.
Kint volt a való világban, az odújában.
Már felfogta - ezek csak képek. Ez nem a valóság!
Éhséget érzett. Az viszont valós volt.
- Kiment ismét a kamrába, bekapott pár falatot, megivott egy pohár friss harmatcseppet. Folyton azon töprengett, mit akarnak jelenteni ezek a képek? Kíváncsisága hajszolta, ezért nem időzött tovább a kamrába, inkább visszasietett az odúrészbe. Arra koncentrált, hogy félelmét legyőzze.
Hiszen ezek csak képek! Nem esik bajom, nem kell félni a vízeséstől.
- Nincs veszély - nyugtatgatta, biztatta magát.
Vett pár mély lélegzetet, úgy ahogy tanulta és visszajutott a „belső” vízbe, a vízesés előtti széles mederbe. Ezúttal hagyta, had sodorja az ár, a szakadék szélére és……… lezuhant a mélybe!
Elhomályosultak előtte az előző képek. Érezte, amint a víz az orrába, füleibe csap. Az orrában hasító, kellemetlen fájdalom és a mélybe csobbanás érzete, túlélő ösztönét bekapcsolta. Igyekezett nyugodt maradni és mihamarabb a víz felszínére jutni. Amikor már levegőhöz jutott és szemeit résnyire nyithatta, a víz tovább sodorta. Csapkodva igyekezett a homályosan kivehető partszakasz felé úszni.
Sikeresen partot ért.
Amikor már megnyugodott, és lecsendesedett, felült. A bozontos sörénye, csatakosan a testéhez tapadt és a szemeibe is belelógott. Kimerültnek érezte magát és nagyon fázott.
Ekkor megszólalt, a már rég nem hallott, ismerős hang;
- Mit látsz?
Dühödt érzett. Reszketett a hidegtől. Próbálta teljesen kinyitni szemeit, de csak homályos, elmosódott képet látott.
Reklamált.
- MIT LÁTSZ?
- Hogy ÉN mit látok? SEMMIT!
- Mit kéne látnom!
- Dühös vagyok! Épp most fulladtam majdnem vízbe!
- Mit vársz?
- Mit kéne látnom? - pörölt a hanggal.
De, a hang ezúttal erőteljesebben, parancsolóan szólt.
- M I T L Á T SZ?
Összerezzent. Abba hagyta a hisztizést. Erőltetve ugyan, de sikerült szemeit kinyitnia. Döbbenten eszmélt rá, hogy ugyan azon a helyen, a gyerekkori vízesésnél van. Ugyan az a hely! Egyre tisztább lett látása és egyre jobban tájékozódott. Igyekezett a válasznak megfelelő információkat összegyűjteni. Érezte lelke mélyén, hogy nem ez a leghelyesebb megoldás, de azt is tudta, így vezetheti magát rá a helyes válaszra. Csodálkozva észlelte, hogy már egyáltalán nem fázik. Sőt. Érezte a beszűrődő napsugarak melegét a combján. A fény felé nézett.
- Ugyan úgy világít be a fénysugár! – csodálkozott és mosolyra futott a szája.
Ezúttal alaposabban körülnézett. Megcsodálta a fákat. Most már hallotta, a madarak sokszínű koncertjét. A túlpartot is kivehetően látta, bár az elég távol volt. Elgyönyörködött volna még egy ideig, de felrázta ámulatából az ismétlődő kérdés.
M i t l á t sz?
Ezúttal nyugodt volt. Érzései szavakká formálódtak. A válasz kezdett kialakulni.
- Látom, visszavezettél oda, ahonnan elindultam. Látom azt... amit mutattál. Azt, ami az életem eddigi szakaszáról szólt. Már azt is látom, hogy amikor kívántam a három kívánságot, Te mindeniket teljesítetted. Deee.... nem, nem is ezt látom, igazán. Hanem azt, hogy Te segítettél beteljesítenem. Te vezettél és amit megálmodtam, beteljesíthettem!
- M i t l á t sz?
- Ha ugyan azt ismétled, akkor ... na jó, tovább folytatom. Ezek szerint sokkal többet kell látnom, nem csak néznem. Ok. Lássuk csak…ööö.... jaj...jajj neee..... elveszítem ...elvesztem a képet!........... Elfáradtam!
„Lányból lesz az asszony, bimbóból a rózsa”… belső fülében ismerős, régi nóta csendült.
Kizökkent a meghittségből, ismét ki... a való -világba. Fáradtnak érezte magát, mintha egész nap, csak a fákon ugrált volna.
Észre sem vette, mennyire elszaladt az idő és mókuskái után kellet sietnie, az iskolába. A kicsit vinni kell a Pacsirta iskolába, a hangok világába. Egy egész délutáni program. Aztán haza és leülni vele, tanulni, házit készíteni-ellenőrizni. A család többi tagja arra már hazaér.
Kezdődik az esti rutin.
Fürcsi... vacsi.... lefektetése a mókuskáinak. Mosogatás, kajapakolás másnapra a gondos mókus apcinak és mókuskáinak.
Mire ágyba került, teljesen kimerült. Még egyszer átgondolta a teendőit és már be sem fejezhette gondolatát, a fáradság a mélybe húzta.
Elaludt.
Reggel, útnak engedte a családot, elpakolta a reggeli maradékokat és elmosogatott. Eszébe jutott a tegnapi "magánutazása".
Elcsendesedett.
Érezte, képesnek kell lennie ismét visszajutni a vízeséshez és készen kell legyen a teljes válasszal.
Visszamerült.
Ezúttal gyorsabban jutott a "helyre", mint előző nap. A hang nem szólt, de nem esett kétségbe. Hangosan gondolkodva, folytatta az előző napi válaszokat.
- Tudom, hogy meg akarsz tanítani! Meg akarod mutatni, mily bölcs vagy, és köszönöm eddigi segítséged. Tudom, nem vagyok egy tökély, sem zseni! Tudom, hogy nehézkesen alakulnak ki bennem a válaszok, de kérlek, légy türelmes velem, és igyekszem tisztábban látni, amit látnom kell!
Ezeket mondogatva, tisztább lett benne a kép, a táj és olyan gyorsan tódultak a válaszok agyában, hogy alig győzte szavakká formálni.
- Igen, az életemről szólt.
Tanulság:
mert más akartam lenni, mint AKI vagyok. A kívánság, menekülés volt. Te, bölcsen megmutattad. Megkaphattam, de attól BOLDOGABB, TELJESEBB, TÖKÉLETESEBB nem lettem!
Féltem szembenézni, felvállalni tökéletlen önvalóm.
Az utam az enyém. Én akartam!
A fájdalom is az enyém, amit nem akartam.
A szivárványos boldogság, amire vágytam, csak illúzió és tiszavirág életű.
Mi maradt hát nekem?
Csakis, a tiszta önvaló. A többi csalfa ábránd. Most már belátom! De, azt is tudom, ezt az utat be kellett járnom ahhoz, hogy visszataláljak ide.
Te, vezettél és visszavezettél!
Te, tanítottál és megtartottál, hogy LÁSSAK, ne csak nézzek!
Tudom azt is, hogy még tanulnom kell!
Tudom, ez csak a kezdet, ha arra méltó leszek.
Köszönöm jóságodat és kérlek, mutasd meg IGAZ utam, mert visszavezettél eltévelyedésemből, de a szemem, még mindig vak!
Még, egyszer; KÖSZÖNÖM!
A hang többé nem szólalt meg.
- Talán csak ennyi kellett?!- hallgatta a csöndet, de a csönd - csönd maradt.
Kis idő múlva felhozta magát a mélyből. Ismét vissza, a való -világba. Érezte, amint könnyei végiggördülnek arcán. Szívében, vegyes érzések kavarogtak.
SZERETET... BÉKE... egy csipetnyi szomorúsággal fűszerezve.
- Jó volt, ismét, ott lent lenni! Egy kicsit, gyereknek lenni. - sóhajtott, majd mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje E világi énjét.
Vissza, a Való-Világ mókuskerekébe.
